Krumplipüré céklából

Egy munkahelyi beszélgetés során hangzott el az alábbi beszélgetés:

-         Mit hoztál ebédre?

-         Rakott krumplit karfiolból.

-         ??? (értetlen bámulás) De az rakott karfiol!

-         Jó, hát nem tudtam, hogy ismeritek. Anyukám mindig karfiolból készíti, mert nem szeretem a rakott krumplit.

Röhögés. Töménytelen mennyiségben.

Na, azóta ha valami olyan mint.. úgy készítjük mint... akkor mindig ez a másvalami a neve. Így  készült első alkalommal a krumplipüré céklából:

Tudtam hogy a céklalé fest, de hogy ennyire.. nos, én a nyers krumplikat mindig marokból szeletelem, soha nem vágódeszkán, mert úgy nem áll a kezemre. És mivel gyorsan akartam végezni, gondoltam, meghámozom, aztán kis kockára vágva főzöm meg a céklát. Persze már a pucolásnál eresztette a levét, aztán már mindegy volt, hogy kicsit vagy nagyon lesz piros a bal tenyerem, hát ezt is kézben tartva kockáztam fel. Annyi haszna lett, hogy ha csókálló rúzsra van szükségem, már tudom, mit kenjek az ajkaimra. De azért csuda látványt nyújtottam, mint unokahúgom, miután vörösre festettem nem pusztán a haját, de a homlokát meg a fülét is. Azt már meg sem mertem mondani neki, hogy a nyaka is olyan, azt úgysem látja.

Szóval egyszerűen kis kockára vágva megfőztem, sót a vízbe is tettem. Amikor megpuhult, leszűrtem, előkaptam a mixert, és a kb. fél kg céklához két fej fokhagymát tettem, némi sót és borsot, egy kis darab vajat, kakukkfüvet, majd pépesítettem.

Hát ennyire egyszerű. Azt persze nem hiszem, hogy a pörkölthöz és rántott húshoz szokott ötvenes rokonainkat ezzel a körettel fogom várni valaha is...